György írása személyes utazási élményeit idézi fel, kiemelve azokat a meglepő és emlékezetes pillanatokat, amelyek nemcsak a helyszínekhez, hanem az ott megismert emberekhez és váratlan eseményekhez is kapcsolódnak.

Utazási foszlányok

Mottó: A visszaemlékezés csaknem mindig kellemes képeket vetít elénk, az érdességeket lecsiszolja az idő

Jó blognak is megárt az egyhangúság, a táplálkozás rejtelmei után jöjjön némi emlékfoszlány az utazási kalandokból, a változatosság kedvéért, meg végül is a KÉK Klub berkeiben járunk.

Vannak úti emlékek, amelyek nem helyhez kötődnek, nem múzeumok tárlóihoz, nem településekhez, épületekhez, vagy éppen fenséges természeti szépségekhez, hanem személyekhez, akik feltűnnek a történetben. Az idő, a hely nem lényeges, bár ezek is némi szerephez juthatnak, Ilyen volt például, amikor egy egyetemi szintű szimpóziumon vettem részt, az egykori Csehszlovákia cseh részén. Az egyhetes program végén volt egy szabad délután, amikor a szervezők az elfogadásra szánt összefoglalót fogalmazták. Sétálgattam a városban és egyszer csak a nevemet hallottam. A járványokkal foglalkozó kolléga volt, aki kérdezte, nem mennék-e el vele. Mert a szüleihez autózik, a szomszédos városba. Örömmel kaptam az alkalmon és a megérkezés után jött a meglepetés: az édesanyja magyar, akit az első világháború során Pestre, a Rottenbiller utcába került asztalos-mester hazavitt feleségnek Csehországba. A néni még akkor is akcentus nélkül beszélte nyelvünket. Ugyanitt volt az is, hogy mivel a társalgás oroszul folyt, de egyik kollégánk nem beszélte ezt a nyelvet, ezért kis küldöttségünk valamelyik tagja tolmácskodott mellette. Egyszer azonban a társaságba bekerült egy felvidéki magyar, aki ezen a nyelven kontaktált velünk, de kollégánk – folytatva az addigi gyakorlatot – fordította a magyart magyarra, mígnem a harmadik mondatnál észrevette a sajátos szituációt, „a kutyafáját, ezt nem kell fordítani”.

Izland szigetén – a meglehetősen aktív vulkánokon kívül – számos gejzír is van. Ezek öregapja, a „Nagy Gejzír” a leírások szerint mintegy negyedóránként lövell fenségesen magas gőzölgő vízoszlopot. Az erről készült fényképek szerint is lenyűgöző látvány. Én azonban ott voltam, vártam, vártam, de a gejzír feltehetően éppen akkor sztrájkba lépett és nem élvezhettem ezt az egyedi természeti jelenséget. Így kénytelen voltam a közeli elegáns pub-ban egy kis pohárka, igen kellemes ízű, illatú és hőmérsékletű édes sherryvel kárpótolnom magamat. A magyarok világot behálózó rendszerére itt is akadt egy példa. Izlandba a repülőút Londonon keresztül vezetett, itt közel félnapot kellett a tranzitban üldögélnem. A szalonszerűen berendezett kis váróban az íróasztalnál a British Airways elegáns sötétkék ruhájában egy középkorú úr tevékenykedett. Tőle kérdeztem meg, mit és hol kell intézzek a Keflavik repülőtérig megteendő útra. Ő nyilvánvalóan érzékelte a „hunglish” beszédet és nagyon szívélyesen magyarul adta meg a felvilágosítást. Egy – akkor még disszidensnek nevezett – hazánkfia volt, évtizedes londoni múlttal.

A Szahara éppen azért sivatag, mert mérhetetlenül kevés esőt kap. Nos, az én jelenlétem ellenkező példamutatásra sarkallta a homok birodalmát. Tunézia keleti - déli részén, közel a tengerparthoz, pontosabban Dzserba szigetén töltöttük az éjszakát. Már este, majd éjjel jókora zápor zúdult a vidékre. A kellemes szállodából reggel indultunk nyugat felé, újabb látnivalók reményében. A jól kiépített út a sivatagon át kanyargott, illetve inkább nyílegyenesen haladt. Ám váratlan fékezés, megállás. Forgalmi akadály nem lehetett. Alig egy-két kis teherautóval találkoztunk az addigi órányi idő alatt. Kiderült, hogy az éjszakai eső mély árkot vágott a homokba és jókora szakaszon teljesen elsodorta az utat, egy másik irányba kellett elindulni. Ezek után próbáljon valaki meggyőzni, hogy a Szaharában szinte ismeretlen az eső. Az égi áldás másutt is ritkaság. Ádenben, az akkori Dél-Jemenben közegészségtant meg járványtant oktattam több hónapon át, harmadmagammal, Korán-iskolát végzett ifjaknak. Egy Magyarországon nyomdászképesítést szerzett fiatalember volt a remek tolmács. Történt, hogy egy délelőtt, a nehezen összeverődött tenyérnyi felhőkből néhány csepp eső hullott a száraz földre. A nebulók teljesen átszellemülve kérték: tartsunk kis szünetet, hadd menjenek ki élvezni az égi víz cseppjeit. A negyedórányi szünet után sokkal lelkesebben folytatták az okítás meghallgatását. Egyébként egyikükkel a pécsi Orvostudományi Egyetem hallgatójaként találkoztam néhány év múlva: eljött az intézetembe, hogy üdvözöljön.

Még egy történetet engedjen meg a nyájas olvasó. Sydney-ben a nevezetes operaház körüli parkban sétálgattam. Feltűnt, hogy néhány távolabbi fán, óriási körtére emlékeztető, kis sárgadinnye nagyságú, szürke színű valamik vannak, teljesen beborítva jó néhány fát. Gondoltam, speciális, másutt fel nem lelhető ausztráliai fafajta lehet. Közelebb érve vált láthatóvá több ezer denevér, nappali szunyókálás közben. Ez lehetett a bőregerek kedvenc napi szállása, mert egy másik, jóval későbbi alkalommal is ugyanott találtam őket.

György