György ebben az írásában a Belgiumban szerzett tapasztalatait és emlékeit összegzi, beleértve a szakmai tevékenységeit, kulturális élményeit és a belga társadalom nyelvi sajátosságait.


admin

A saját nyelvet nélkülöző kétnyelvű ország

Mottó: Emlékeim avíttak, de a múlt bemutatására talán alkalmasak.

Egy röpke pillanatra még maradunk Hollandiában, a déli határnál, Maastricht-ben. A patinás egyetemi városban az élelmiszerek növényvédő szereket és a helyi kis termelőüzemeket ellenőrző vizsgálatát végző intézet gyakorlatát tanulmányoztam. A Hágából érkező vonatnál a létesítmény vezetője várt, aki mindjárt a szállodámba vitt autójával, majd utána a laboratóriumba. A szakmai program után meghívott egy klubba vacsorára. A megbeszélt időben a szállásom ajtajában állva figyeltem, hogy mikor tűnik fel a már ismert jármű. Helyette egy másik érkezett, ugyanazzal az úrral és a feleségével. Kiderült, hogy ott az a rendszer, hogy a dolgozó reggel bemegy a saját autójával és átvált az intézeti kocsira, amelyet ő maga vezet. Az üzemanyagot, a karbantartást az intézet fizeti. Gépkocsivezető funkciójú alkalmazott nincs. Talán nem is rossz megoldás.

A szakmai témák között némi felüdülést javasolt a direktor: menjünk el a „hármas” határra, javasolta. És ez valóban három ország határa volt, egy nagy határkővel jelölve Hollandia, Belgium, Luxemburg találkozását. Mellette padok, sétáló emberek játszó gyerekek, akik hol az egyik, hol a másik országban kergették a labdát. Egy magyar számára a hetvenes évek legelején elképzelhetetlen szituáció volt. Határövezethez idomított lényemnek ugyanilyen csoda volt, hogy a vonat átgördült Belgiumba egy szál határvizsgálat nélkül.

Brüsszelben az Egészségügyi Minisztériumhoz egészen közel (Rue de la République) egy kis panzióban laktam, amelyet egy nyugdíjas rendőr és a neje vezetett. Azért kezdem ezzel, mert ez adott lehetőséget egy számomra csodálatos élményre. Ugyanitt szállásolta el magát az a szovjet delegáció, amely az akkor Brüsszelben folyó hegedűművész-versenyre érkezett. A keletről érkezett ifjú művész neve Korszakoff volt, azóta sem hallottam felőle, nevét egy kórkép, a Korszakoff-pszichozis alapján jegyeztem meg. A reggelizésnél ismerkedtünk össze, és kaptam tőlük tiszteletjegyet a záróhangversenyre, amely a Palais des Beaux-Arts-ban, azaz a Szépművészetek Palotájában volt. Itt ez egyik díjnyertes, egy japán virtuóz játszotta Bartók 2. Hegedűversenyét. Én addig nem tudtam magamévá tenni, értékelni és élvezni a bartóki zenét. És ott, idegen országban, egy távolkeleti művész teremtette meg azt a revelációt, amely azóta is él bennem. Csodálatos élmény volt.

Belgium van, belga emberek vannak, de belga nyelv nincs. Az ország déli felén a francia nyelvet beszélő vallonok élnek. Az északi részt a flamandok lakják. A flamand egyfajta holland nyelvjárás. A települések, városok, az utcák nevei, a feliratok délen franciák, északon flamandok. Brüsszelben viszont minden megkettőződik, valamennyi köztéri tábla flamand és francia. A jogszabályok eleve e két nyelven jelennek meg. Aki karriert akar építeni. mindkét nyelvet beszéli. Az iskolai oktatásban is megvolt ez a kettősség, mellette még angolt, esetleg németet is tanultak a nebulók.

Munkahelyem a közegészségügyet átfogó intézetben volt. A részleg vezetője egy „collega bestialis„ volt, aki genetikai problémákkal foglalkozott, de némi állatorvosi praxist is folytatott. Így egy alkalommal megkért, hogy egy aranyhörcsög paciensének műtétjénél, egy hasüregi daganat eltávolításában, asszisztáljak. A műtét sikerült, én meg ellestem, hogy kell elaltatni egy ilyen állatkát.

Az intézet egy-egy munkatársával látogattam kisebb-nagyobb élelmiszeripari üzemeket, figyeltem az alkalmazott ellenőrzési módszereket, tanulmányoztam a vizsgálatokat végző laboratóriumok módszereit, a minisztériumban a vonatkozó jogszabályokat, természetesen a francia szöveg alapján, mellőzve a flamand variációt. Egyik délután a közeli Stella Artois sörgyárba mentünk. A bemutatást vezető elmondta, hogy egyszer magyar komlót is használtak, de azt nem árulta el, hogy miért nem folytatták az importot. Meglepetésemre egy egész autókaraván gyűlt össze. Kiderült, hogy a látogatás végén sörös vendéglátás következett. Igazán mindenki helytállt a fogyasztásban, autóvezetői minőségétől függetlenül, gyakran ürítgetve az ott szokásos 0.33 literes poharakat. Sőt visszafelé még megállt a társaság egy konkurens cég sörcsárdájánál. Amint mondották: a minőség és zamat összehasonlítása céljából. Azért minden baj nélkül visszaértünk a remekül kivilágított országúton. Minthogy ott a sztrádákon is van világítás.

Vannak még történeteim Belgiumból. Folytatás majd következik.

György