Ebben a részben György tovább folytatja Belgiumban szerzett tapasztalatainak és emlékeinek összegzését, beleértve a munkakultúrát, a helyi lakosokkal folytatott beszélgetéseket, kulturális kirándulásait és a véletlen találkozásokat.


admin

A saját nyelvet nélkülöző kétnyelvű ország – 2. rész

Mottó: Emlékeim avíttak, de a múlt bemutatására talán alkalmasak.

Sajátos munkarend volt a vendéglátó intézetben, ahol gyűjtögettem a szakmai információkat. A nyolcórai kezdés és az előző esti programok megbeszélése után indult a munka. Egészen tíz óra tájáig, amikor kollektíven levonult a társaság egy földszinti terembe kávézni és süteményt fogyasztani, meg társalogni. Déli 12-kor páni gyorsasággal kiürült az intézet, ki-ki hazament ebédelni. Két óra múlva tértek vissza és intenzíven tevékenykedtek úgy fél négyig, amikor is megismétlődött a délelőtti, édességgel kísért kávézás. Ez is eltartott 25-30 percig és utána már nem volt hosszú idő az ötórai záróráig. Volt néhány magányos legény, így jómagam is, kik a kávézóban kapták a megrendelt ebédet, amely ízletes volt, bőséges és egy fogásból állt. Az étkezés közbeni csevej során jött egy kérdés: Sok nomád él még Magyarországon? Gondoltam, szerény franciaságommal félreértettem a mondatot. De kifejtették: olyanokról van szó, akik lovas kocsijukon vándorolnak és viszik magukkal a betyárbútorukat. Ilyen volt a hírünk a távol-nyugaton. Remélem, sikerült meggyőzni a társaságot, hogy letelepedési szempontból ez egy normális ország, ahol vannak kisebb-nagyobb települések, tömegközlekedés, még vonatok is. Nem vándorolnak a nomádok az egyetlen város, Budapest körül (mert a fővárosról értesültek már), a végtelen rónaságon, ahogyan ez gondolataikban élt. Azóta már nyilvánvalóan alakult a tájékozottságuk.

Szakmai ismereteim gyarapítása mellett azért igyekeztem minél több látnivalót megismerni, kulturális élményeket gyűjteni. Erre a hétvégeken nyílt lehetőségem a stopperóra pontosságával közlekedő vonatokon. Jártam az ősi egyetemmel büszkélkedő Leuven/Loucain városában, Antwerpenben, ami azért jelentett különös benyomást, mert itt van Rubens lakó- és alkotóháza, amely most múzeum, számos Rubens festménnyel, de vannak más múzeumok is, csodálatos épületek, templomok. Ahogyan emlékezetemben kutatok, még további városokat tudok felidézni: Liège/Lidje, Gent/Gand, Brugge/Bruges, Oostende/Ostende. A városok dupla nevet viselnek. Mindegyiknek megvan a francia és a flamand változata, legalábbis ahol én jártam. Történelmi városmagvak, fantasztikus múzeumi gyűjtemények és mégis vidám hangulatú, zajló életű városok. Egyik alkalommal villamoson igyekeztem célom felé és egy váratlanul beforduló autó miatt a villamosnak erősen fékeznie kellett. Szerencsére, jól kapaszkodtam a fogantyúba és csak némi keresetlen szavakat mormogtam el a fogaim között. Mellettem állt egy szálas fekete fickó, aki menten megszólalt magyarul: „Nem kell mérgelődni”. Kiderült, hogy Budapesten végezte az orvosi egyetemet és most éppen trópusi továbbképzésen van Belgiumban. Ilyen kicsi a világ.

Minden jónak vége szakad egyszer, szerencsére a rossznak is. Elérkezett a visszautazás délutánja. Kedves szállásomat a reggeli után elhagytam a csomagommal együtt. Akkor ez semmi nehézséget nem okozott, mert a még létező belga légitársaságnak, a Sabena-nak, nem messze, a város közepén volt saját földalatti vonalának végállomása. Itt felvették a csomagot, elkészítették a beszálló kártyát. Kérdeztem, hogy mikor hogyan tudom vámvizsgálatra bemutatni a bőröndöm. A velem foglakozó fiatalember csodálkozó szemmel rám nézett és azt mondta: „De uram nálunk nincs vámvizsgálat”. Ugyanis abban az időben a kis ferihegyi repülőtéren az elutazók bőröndjeit kinyitva ellenőrizték. A sok összeszedett dokumentummal terhelt csomagom sem bizonyult túlságosan súlyosnak. A maradék belga frankjaimból ezután a tér túlsó oldalán lévő zeneműboltban megvásároltam egy Tom Jones lemezt, amelyen akkor divatos sláger, a Delilah is rajta volt. Így alakít ki szimbiózist, avagy keveredik össze a tudomány a rekreációval.

György